Bevezetés

A dzsungelből kivezető út

Nem tudom, hogy a tízes éveid elején mi kötötte le a gondolataidat, de én általában azzal foglaltam el magam, hogy sértegetésben megpróbáltam felülmúlni a bátyáimat. Amikor vettem a fáradságot, hogy egyáltalán gondoljak rá, azt vártam, hogy valamikor, miközben felnövök, meg fogom tanulni, hogy hogyan válogassam szét az embereket – azaz hogyan különböztessem meg a jó embereket a rosszaktól. A mozikban ez könnyen ment (a jó cowboyok fehér kalapot viseltek), de nem ismertem egy cowboyt sem. Viszont abban bíztam, hogy ha a mozilátogatók szemmel láthatóan felismerték a különbséget, akkor a szüleim és a tanáraim is mindent tudnak az emberekről és egy nap majd megosztják velem a titkaikat. De ezt mégsem tették meg.

Majd többé-kevésbé felnőttem, és anélkül merészkedtem be a dzsungelbe, hogy tudtam volna a különbséget a tigrisek és a játékmackók között. Valószínűleg azt feltételeztem, hogy az valódi életben egyébként sincsenek tigrisek. Szerelmes lettem. Őrülten. Mámorosan. Ez sokkal izgalmasabb volt, mint vattacukrot enni vagy egy óriáskerék tetején énekelni. Egy héttel később (egyik barátom egy barátján keresztül) rájöttem arra, hogy a jóképű partiőrömnek otthon, Chicagoban is volt egy barátnője, és azt tervezték, hogy amint véget ér a szolgálat, összeházasodnak.

Azokat a könnyeket sírtam, amelyeket csak a fiatalok ismernek. Hogy lehetett ilyen álnok?

Miért kellett ezt tennie velem? És a legrosszabb az volt, hogy saját magamat hagytam cserben: miért nem tudtam, hogy ő ilyen?

Ez egy veszélyes dzsungel volt – én pedig még nem készültem fel rá. Főiskolába mentem. Megtanultam négy-öt fontos szót. Megtanultam beszédet mondani úgy, hogy közben a bennem remegő kocsonyát eltitkoltam. Megtanultam valami fontosat (már nem tudom, hogy mit) egy pi-nek nevezett dologról. Valamint megtanultam, hogy hogyan egyensúlyozzak egy teáscsészét a térdemen, miközben semmiségekről beszélgetek.

De még ebben az esetben is, még a legjobb szándékúak és a legtanultabbak sem tudták megmondani, hogy hogyan válogassam szét az embereket – hogy kiket szeressek, vegyek fel, rúgjak ki, kövessek, kerüljek el, kikkel barátkozzak meg, kiket hagyjak el vagy kikben bízzak meg.

Még kint a modern világban – az üzleti életben és a kispolgári társas életben – sincs még válasz, csak kérdések mindenhol: Ez tényleg szerelem? Melyik klubhoz csatlakozzak? Szeretnék ennek a cégnek dolgozni? Támogassam ezt a jótékony célt? Ő egy igaz barát? Hogyan vegyem rá az ügyfelet a vásárlásra? El fog engem árulni? Ez egy méltó cél? Meg kell fogadnom ennek a tanárnak a tanácsát?

Ugyanakkor a barátaim is botorkáltak. Mark megismerkedik Kathyvel. Szerelembe esik. Kathy kedves, okos, vonzó. Soha nem visel túl sok sminket, az ő zenéjét szereti, ugyanazokat a dolgokat szereti a pizzáján. Minden nekik kedvez. Vegye el és csináljanak együtt kicsi pizzákat? Nekem úgy tűnt, hogy ha bármely kis hang feltette benne ezeket a kérdéseket, senki nem válaszolt: Hogyan fogja a családi kríziseket kibírni? Darabokra esik vagy erős marad? Könnyező drámákat ad elő, miközben a férjének bent kell maradnia dolgozni? Félni fog attól, hogy kiköltözzön a városból, ha a férje egy új és vonzó munkát kap valahol máshol? Zsémbes banya lesz-e belőle, ha nem keres elég pénzt? Tönkreteszi-e a gyerekeit?

Mark apjának sem lehet hasznát venni, ugyanis ő a saját munkahelyi gondjaival van elfoglalva: Felvegye ezt az embert? Jól van felöltözve, nem kommunista, a pofaszakálla nem nagyobb, mint a cég elnökéé és egy apja egy régi barátjának az unokaöccse. Papíron jól néz ki. Viszont hogyan teljesít a munkában? Képes önállóan dolgozni? A gondolatok embere vagy pedig szorgalmasan dolgozik? Lelkesít másokat, vagy pedig összezúzza őket? Képes valamit végigcsinálni? Rendesen végrehajtja az utasításokat vagy pedig költséges hibákat vét? Előre húz vagy visszatart?

Nem csak én gondolkoztam el ezen: hogyan ismerheted ki az embereket?

1951 elején egy közeli barátom szerzett nekem egyet a Dianetika: a szellemi egészség modern tudománya című könyvből, amelyet egy amerikai író és filozófus, L. Ron Hubbard szerzett (később ő alapította meg a Nemzetközi Szcientológia Egyházat). Ez a könyv az emberek gondjainak főbb okait és annak a helyrehozatalát tárta fel. Ezentúl Ron Hubbard egy teljesen új kutatási területre, az emberi viselkedés osztályozására és előrejelzésére vonatkozó eredményeit is bemutatta. 1951-ben később kiadta A túlélés tudományá-t, amelyben ezt az új tudományt kiterjesztette. A könyvet olvasva csodálkozva láttam, ahogy minden társasági mázt lehánt és pontosan megjósolja, hogy mit lehet az emberektől elvárni. Olyan alaposan leplezte le a dzsungel szörnyeit (igen, még a játékmackónak öltözött tigrist is), hogy egyszerre rendültem meg és éreztem magam teljesen elégedettnek. Ezzel az anyaggal már huszonegy éve megismerkedtem (az első hét évben csupán távolról, az utóbbi tizennégy évben pedig egészen közelről). Mind az üzleti, mind pedig a magánéletemben használom, és folyamatosan pontosnak és megbízhatónak tartom. Csupán akkor vallottam vele kudarcot, amikor elmulasztottam használni.

Ebben a könyvben a Ron Hubbard anyagainak használatával szerzett tapasztalataimat szeretném megismertetni. Amikor befejezed, tudni fogod, hogy hogyan ítéld meg helyesen az embereket, mit várhatsz tőlük és hogy egyáltalán mit tehetsz mindezekkel kapcsolatban.

Természetesen ha már megpróbáltad mások jellemét (több-kevesebb sikerrel) felmérni, akkor az anyag nagy része nem lesz számodra meglepetés, felismered ezeket.

Más gondolatok viszont annyira eltérnek a megszokott társadalmi elméletektől, hogy még ha magadtól fel is ismerted ezeket, valószínűleg elnyomtad őket, ugyanis nem igazán illeszkednek a vasárnapi iskolában vagy édesanyád térdénél hallottakhoz. Néhány nagyon kényelmes, de már idejétmúlt közhellyel számol le.

Úgy találtam (és te is úgy fogod), hogy a kedves, mosolygós személy, aki soha, de soha nem veszíti el az önuralmát, az rosszabb állapotban van, mint az, aki néha dühöngeni kezd, hogy a kényszeres jótevő sokkal pusztítóbb, mint az agresszív és önző gazember, vagy hogy az, aki soha nem sír (de minden veszteséget egy cipelendő keresztnek tekint) közelebb van a halálhoz, mint aki zokog. Az itt közölteket egyáltalán ne hidd el nekem. Figyeld meg magad.

Amikor végzel, akkor remélem, hogy egyet fogsz velem érteni abban, hogy mivel megfelelő felszereléssel rendelkezünk a túléléshez, a dzsungel felderítése végül elég szórakoztatóvá fog válni.

Ruth Minshull: Érzelmek Ruth Minshull: Érzelmek 1. A közös nevező