1. fejezet
Szülőnek lenni: hogyan ússzuk meg a teljes kudarcot
Amint nekikezdtünk, ezt az egész szülőnek lenni
dolgot már nem könnyű leállítani. Nem hagyhatjuk ott a feladatunkat, vagy vihetjük vissza a születési anyakönyvi kivonatot azzal, hogy sajnálom, de nem illünk össze
. Ezen túl az összes többi, a stressz pillanatai által kiváltott megoldást pedig a társadalom mélyen elítéli.
Így ha a gyereknevelés okozta frusztráció terhét csökkenteni szeretnénk, csak egy elfogadható (és a legnagyobb ellenállással találkozó) út marad előttünk: az, hogy a kis csöppségeket, illetve szörnyetegeket megértsük és megtanuljuk őket kezelni.
Ez lehetetlennek hangzik. De ha még képes vagy egy kis reménykedésre, akkor van valami esély.
Ezt onnan tudom, hogy én magam is borzalmas anya voltam. Ingerülten és túlterhelten egyszer még abban is biztos voltam, hogy a küszködéseim közben a gyermekeim mindent megtesznek azért, hogy felettem, a társadalom, és kétségtelenül a bolygó felett is átvehessék az uralmat.
Nem vagyok gyermekszakértő. Egyszer az voltam.
Ez viszont még azelőtt történt, hogy saját gyermekeim lettek volna.
Miután anya lettem, tudtam, hogy segítségre van szükségem. Rengeteg dolgot kipróbáltam. Lelkesen faltam a gyermekpszichológiával foglalkozó könyveket, és annak a rejtélynek a megoldását kerestem, hogy szülőként hogyan őrizhetném meg az elmém épségét. Választ viszont nem leltem. Az általam olvasott tanácsok mind nagyon jól hangzottak, csak egyszerűen nem működtek. Az a tudat, hogy meg kell értenem a gyermekem szükségleteit
, nem segít, amikor a gyerekem valamilyen játék miatti veszekedés során halálosan megfenyegeti a játszótársát. Voltak olyan pillanatok, amikor elég komolyan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy az anyaság egy örömteli és kiteljesítő élmény
, különösen amikor a rászáradt zabpelyhet kapartam le a falról vagy amikor a koszos pelenkákat kellett kimosnom.
A könyvek azt is állították, hogy szeretettel telinek
és türelmesnek
kell lennem. Igen. Ez is jól hangzott. Időközben viszont otthon, a mindennapok követelményei fokozatosan lehántották rólam a szeretet és a megértés álarcát, és a bennem rejtőző fenevadat hozta a felszínre.
Mire a férjemmel a második gyermekünket vártuk, arra a következtetésre jutottam, hogy noha már évek óta ezzel foglalkozok, a gyereknevelésről túl keveset tudok.
A szcientológián kezdtem el gondolkozni, ugyanis ismertem ezt a nemzetközi csoportot, amely az emberi természet mélyreható tanulmányozása mellett kötelezte el magát. 1951-ben és 1952-ben elolvastam a szcientológia korai (L. Ron Hubbard által) írt könyveit, de a kutatás további haladásával elvesztettem a kapcsolatot. Amikor viszont a helyi telefonkönyvet végiglapoztam, észrevettem, hogy Detroit északnyugati részén egy Szcientológia Központ is található.
Hamarosan beiratkoztam egy kezdőknek szóló tanfolyamra. Szerettem abban a csoportban lenni, mind a tanulást, mind a társaságot élveztem. Mindegyikük egy olyan személyiség volt, aki a képes volt hétköznapok egyhangúságán túlra tekinteni és akik egy gazdagabb életre vágytak.
Elsősorban viszont az érdekelt, hogy a gyermekeim nevelése során hogyan alkalmazhatnám a szcientológiát.
Valószínűleg egy férfi vagy nő sem volt soha képes az első gyermekére úgy rátekinteni, hogy a gondjaira bízott magatehetetlen csecsemő iránt ne öntötte volna el a szeretet. Ezt a szeretettel pedig hatalmas felelősség kíséri, és egy eskü, hogy mindig a helyes dolgot tesszük, bármi is legyen az.
Az a szándék, hogy a gyermekeinkért helyesen cselekedjünk, mindig jelen van. Mégis, miért végezzük összezavarodva? Miért kell a gyermekek és a szülők – két olyan embernek, akik egymást annyira szeretik – akaratának folyamatosan összeütköznie?
Ahogy a szcientológiát tanulmányoztam, felismertem, hogy alapvetően két dolog zavarja az átlagos szülőt:
- Nem rendelkezünk elég ismerettel. Túl kemény vagy túl engedékeny vagyok? Hogyan tudnám visszatartani attól, hogy önmagában kárt okozzon? Miért nem bízik meg bennem? Hogyan segítsek neki a házi feladata megírásában?
- Olyan érzelmekre alapuló viselkedésmintáink vannak, amelyeket nem tudunk irányítani. Miért leszek rá dühös, ha hangoskodik? Miért aggódok annyit miatta? Miért büntetem meg, hogy utána a bűntudattól sírjak?
A szcientológia előtt ezeket a Nagy Kérdéseket a filozófusok gondjára bíztam, miközben én inkább a narancsszörp foltját próbáltam a nappali szőnyegéből eltávolítani, valamint a végtelen és lakbér kapcsolatán meditáltam.
A nem kívánt érzelmeket viszont mind megtapasztaltam – a haragot, a reményvesztettséget, a félelmet, a bizonytalanságot és a bánatot.
A szcientológia mind a két hiányosságomon segíteni tudott. A különböző anyagok elolvasása és a tanfolyamok segítségével többet tudtam meg az emberekről és az életről. A személyes tanácsadás segített, hogy az irányítatlan érzelmeimtől megszabadulhassak.
Többé már nincsenek depressziós vagy kétségbeesett időszakaim, ehelyett minden napomat újnak és lelkesítőnek találom. Sokkal fiatalabbnak és energikusabbnak érzem magam, mint húsz évvel ezelőtt. A legjobb barátaim azt mondják, hogy nem tűnök negyvenegy évesnek (persze ezért is a legjobb barátaim).
Az IQ-m magasabb és gyorsan tanulok. Mostanában egy nap alatt több mindent el tudok végezni, mint amennyire régebben, amikor még nem voltam szcientológus, egy hét alatt sem voltam képes.
Ez a könyv az eredményeim története. Néhány olyan alapelvet vázol fel, amelyet a szcientológiában ismertem meg és amelyeket a gyermekeim nevelése során felhasználtam.
Ma már képzett szcientológus és egy nyugodt, nem sokat idegeskedő anya vagyok. A két fiam imádni való csibész. Paul, aki most tizennégy éves, magas (majdnem 175 centi), és tele van önbizalommal. Szereti a focit, a lányokat, a baseballt, a jégkorongot, a lányokat, az úszást, a történelmet, a zenét és a lányokat. Lee, aki még csak nyolcéves, egy szalmaszőke, kék szemű csirkefogó. Néha ő is szereti a lányokat, de inkább fára mászik, képeket fest, horgászni megy, békát fog, furcsa fa-erődöket épít, valamint folyton a lányok miatt ugratja a bátyját.
Minden nehézség nélkül meg tudjuk osztani egymással a velünk esett dolgokat, meg tudjuk beszélni a problémákat és együtt tűzzük ki a céljainkat. Rengeteget nevetünk, mint amikor legutóbb Lee teljes komolysággal bejelentette, hogy a tanárjuk már sokkal jobban van, ugyanis idén csak kétszer vagy háromszor sírta el magát.
Néha reggeli mellett kisebb csodákban is részesülünk, a narancslé és a pirítós között például a komoly betegségek
is elmúlnak.
A fiúk nem mesekönyvbe illő gyerekek (de én sem vagyok ilyen anya). Még mindig utálnak fodrászhoz járni, szemetest kiüríteni vagy brokkolit enni. Esetenként pedig én akarom őket a makacsságukból és az önfejűségből kigyógyítani.
De mindent egybevéve, szeretek az anyjuk lenni. A legjobb barátaim közé tartoznak. Elmondják a vicceiket, a titkaikat, és hagyják, hogy a barátnőjüktől kapott szerelmes leveleket elolvassam. Még arra is hajlandóak, hogy (nyilvánosság előtt!) elismerjék, hogy én vagyok az anyjuk.
Szóval mindenki láthatja, hogy mekkora haladást értünk el.
⇐ Előszó | ⇑ Ruth Minshull: Csodák reggelire | ⇒ 2. Mennyire legyünk engedékenyek? |