Vissza a böngészhető nézethez 

4. fejezet

Civilizált kommunikáció

Az ember annyira halott, amennyire képtelen kommunikálni. Annyira élő, amennyire képes kommunikálni.

– Dianetika 55!

A lakásban jó kommunikációs képességek nélkül lehetetlen fegyelmet tartani. A gyermekeknek értenie kell, hogy mit teszel.

Azok után, hogy a reaktív viselkedést felvázoltam, valamint módszereket találtam ki arra, hogy azok ellenőrzés alá kerüljenek, a rossz magaviseletről nem kellett sokat beszélni. A kommunikációt képesek voltunk úgy használni, hogy a dolgokat sokkal konstruktívabb módon vitassuk meg, az otthoni légkört pedig sokkal vidámabb szintre emeltük. Ahelyett, hogy dörgedelmes értekezéseket tartottam volna arról, hogy hogyan kellene viselkedniük, képes voltam az időt azzal tölteni, hogy a gyerekekkel együtt olvassak, vagy hogy mindegyikünket érdeklő témáról beszélgessünk.

A gyerekekkel folytatott kommunikáció megalapozása létfontosságú, ugyanis akár tetszik, akár nem, minden nevelésük során elért eredménynek ez az alapja.

A legalapvetőbb szinten ez az egyetlen módszer arra, hogy egy problémát megoldjunk vagy egy félreértést tisztázzunk. Később a kommunikációt oktatásra és útmutatásra használhatjuk. Legmagasabb szinten pedig, amikor már semmilyen komoly problémánk nem maradt, a kommunikáció az élet jutalma. Kommunikáció nélkül semmi nem létezik.

Természetesen egy mosogató felett töltött elkeserítő nap után legtöbbünk kilencvenkilenc olyan dolgot ki tudna találni, amit inkább csinálna, minthogy egy háromévessel érdekfeszítő beszélgetéseket folytasson. Noha közhelynek hangzik (történjék véletlenül vagy naivitásból), a legjobb megoldás az, ha kitartunk. A jó kommunikáció a legjobb ismert eszköz arra, hogy a szülői állapot veszélyein átevezzünk.

Amint egy kisbaba megszületik, azonnal és sokat kell hozzá beszélned. A születése után nem sokkal szánj időt arra, hogy bemutatkozol neki, valamint ismertesd meg a családjával és a környezetével. Ez lehet, hogy egy abszurd ötletnek tűnik, de amíg nem próbáltad, ne vesd el.

Lee-vel a születése után néhány órán keresztül így beszélgettem. Elmeséltem neki, hogy ki vagyok, hogy hívják, hol vagyunk, továbbá a közeli terveinkről is szóltam néhány szót. Ahogy beszéltem hozzá, egyre nyugodtabb és csendesebb lett. Amíg a kórházban voltunk, több nővér is megjegyezte, hogy Lee volt az egyetlen csecsemő, aki az etetési idő előtt legalább egy órával nem ordított torkaszakadtából. Amikor mentek hozzá, hogy felvegyék, mindig ébren, de nyugodtan feküdt ott.

Így még ha nem is gondolod azt, hogy a kisbaba megért téged, emlékezz arra, nem a hentestől hozott tölteni való pulykával foglalkozol, hanem egy testbe zárt szellemi lénnyel, és minden lény szeret kommunikálni.

A kisbabához tisztán és tisztelettel beszélj. Noha a játékokra és a bohóckodásra is kell időt szánni, a folyamatos gügyögést és összefüggéstelen zagyvaságot inkább a papagájra kell szánni.

Azok a gyerekek, akik részt vesznek a kommunikációban, sokkal boldogabbak lesznek, valamint ennek következtében korábban (és jobban) megtanulnak beszélni.

Amikor egy gyerek elkezd kérdéseket feltenni (és ezt nem lehet elkerülni, fel fogja tenni a kérdéseit), őszintén válaszolj neki, ne az ő kárára fogalmazz ködösen vagy gúnyosan.

A kommunikációról még rengeteg mindent el lehet mondani, ugyanis a gyermeknevelés minden szögletét átszövi, de ebben a pillanatban csak egy részét emelném ki.

Az auditálás az a tevékenység, amelynek során egy preclear-nek nevezett személynek az auditor kérdéseket tesz fel. Ahhoz, hogy az auditálás folyamatát elősegítse, Ron Hubbard kifejlesztette az auditálási kommciklus-t. Ez a nagymértékben egyszerűen és pontosan meghatározott kommunikációs ciklus az egyik oka az auditálás során elért látványos eredményeinknek. Noha ezen kommunikációs ciklus jól meghatározott leírása a mindennapi társalgásokba nem illeszkedik bele, alapelvként használva mindegyikünket hozzásegítheti ahhoz, hogy másokkal jobb kapcsolatot alakíthassunk ki. Egy jó kommunikációs ciklussal hihetetlen eredményeket lehet elérni.

Az igazat megvallva teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ezen a bolygón a szcientológia oktatja az egyetlen civilizált kommunikációs formát.

Az alapjaira lecsupaszítva egy auditálási kommunikációs ciklus egy kérdés feltevéséből, annak megválaszoltatásából és a válasz nyugtázásából áll.

Noha egy átlagos beszélgetés során nem teszünk fel kérdéseket, másoktól legtöbbször mégis rengeteg választ vagy megállapítást kapunk. Ezeket nyugtázni kell. A mindennapi párbeszédek egyik legnagyobb gyengesége a nyugtázás hiánya.

Egy nyugtázás egyszerűen abból áll, hogy jelezzük egy másik személynek, hogy hallottuk őt vagy hogy észrevettük, hogy mit tett. Ez lehet egy egyszerű Ez kedves, rendben van vagy értem. Bármely szó megteszi, ha ezzel a másik személy tudtára adjuk, hogy hallottuk őt, vagy hogy észrevettük, hogy mit is tett.

Emlékszem arra, hogy egyszer egy anya arról panaszkodott, hogy Folyamatosan beszélek a gyerekhez, de soha nem válaszol nekem. Az esetek felében azt sem tudom, hogy egyáltalán meghallott-e.

Igen, ez a legidegesítőbb. A legjobban az zavar minket, ha nem nyugtáznak, ugyanis egy gondolat vagy egy tevékenység elvégezetlenül, a semmiben lógva marad. Viszont amikor egy ilyen panaszt hallok, az anyáról egy dolgot biztosan kijelenthetek: a gyermekét nem nyugtázza megfelelően.

A civilizált kommunikációt példákon keresztül tanítjuk. Látok olyan szülőket, akik a gyerekeiknek úgy adják sorban az utasításokat, hogy bármelyik elvégzését nyugtáznák.

Ilyen körülmények között a gyerekek a szülői utasításokkal szemben hatalmas közönyt építenek fel.

De miért?

Azért, mert számára az élet az elkezdés folyamatos sorozatából, ellenben a megállás teljes hiányából áll.

Egy akcióciklus egy bizonyos tevékenység elindulásából, folytatódásából és befejeződéséből áll. Egy ilyen akcióciklus mindegyikünk számára előnyös (noha a reaktív elme ezt erősen ellenzi).

A nyugtázás segít befejezni a ciklust. Azt mondja, hogy jól van vagy hogy ennek vége. Ha egy gyermek mentális egészségén (és azon az általános hajlandóságán, hogy bizonyos dolgokat megtegyen) javítani szeretnél, segíts neki abban, hogy a ciklusait befejezze. Amikor mond neked valamit, nyugtázd. Amikor megválaszolja a kérdéseidet, nyugtázd. (Esetenként arra is próbáld meg rávenni, hogy ha egyszer már feltetted, akkor a te kérdéseidet is válaszolja meg.) Amikor egy neki kiosztott feladatot vagy tevékenységet elvégez, nyugtázd.

Amikor valamire utasítod, ellenőrizd, hogy elvégezte-e. Ez is nagy mértékben segíti abban, hogy a ciklusait befejezte. Ha hagyod, hogy a gyerek valami elvégzéséről lebeszéljen, akkor legközelebb, amikor valamire megkéred, sokkal több ellenkezést fogsz tapasztalni. Ha nem követed figyelemmel, hogy az utasításodat végrehajtották-e, a jövőben kirívó engedetlenséggel fogsz találkozni.

Kisfruska a játékait a nappaliban szétszórva hagyja. Az anyja azt mondja neki, hogy szedje őket össze és tegye be a dobozba. A gyerek nem hallgat rá. Az anya kimegy egy időre. Később, amikor észreveszi, hogy a játékok még mindig ott vannak, a gyermeke helyett összeszedi azokat. Ez a pillanatnyi megingás később többórányi idegeskedésébe fog kerülni.

Az anyának ehelyett jó kommunikációba kellett volna kerülnie Kisfruskával, egy-két percet beszélgetnie kellett volna vele, mielőtt újra megkéri, hogy a játékait tegye a dobozba. Ezt addig kellett volna folytatni, amíg a gyerek nem engedelmeskedik neki. Semmilyen körülmények között nem szabad engednie, hogy a felszólítását ne hajtsák végre. Ha a gyermeke már hozzászokott ahhoz, hogy engedetlenkedik, meg kellett volna fognia a kezét, rá kellett volna tennie egy játékra, be kellett volna tennie a dobozba és azt mondani neki, hogy köszönöm. Ezt addig kellett volna folytatnia, amíg a rendrakást magától el nem kezdi folytatni. Lehet, hogy türelmet igényel az, hogy az utasítások végrehajtását megvárjuk, de a kezdeti állhatatosság később az idegrendszerének összeomlásától fogja megmenteni.

Fektess nagy hangsúlyt a gyermekek felé történő és a tőlük jövő kommunikációra.

Amint a fiaimmal a helyes kommunikációs formát elkezdtem alkalmazni, azt ők is hamarosan a magukévá tették. A civilizált kommunikáció alapelveit a villával egyél, ne kézzel jellegű intésekkel együtt neveltem beléjük, és egészen természetessé vált a számukra. Valójában a kommunikációjuk jobb, mint az asztalnál tanúsított viselkedésük, de azért ez fontosabb is.

Létezik egy szakmai kifejezés a nyugtázás hiányára. Ezt K/F-ezés-nek (kérdezz-felelek-nek) hívják. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy nem hagyjuk, hogy valaki befejezzen egy ciklust. Ha Csiguci azt állítja, hogy finom a krumpli, és mi azt mondjuk, hogy , akkor ez egy nyugtázás. Ha viszont azt feleljük, hogy miért nem eszed meg a répát?, akkor ez K/F. Ez nem azt jelenti, hogy a répákról soha nem szabad említést tennünk, csak azt, hogy mielőtt egy új kommunikációs ciklus indítunk, Csiguci megállapítását el kell fogadnunk és ezt a kommunikációs ciklust le kell zárnunk.

Lee a K/F-ezés jelentését még azelőtt megtanulta, hogy rendesen ki tudta volna mondani. Az első óvodában töltött napja után megkérdeztem tőle, hogy hogy tetszett neki. Mókás volt, válaszolta, de az óvónénik tényleg nagyon sokat kájefeznek.

Noha a kommunikációs képességei folyamatosan fejlődtek, voltak olyan időszakok, amikor úgy éreztem, hogy Lee egy kis csiszolásra szorul, mint az egyik nap, amikor hallottam, hogy azt kiabálja a barátainak: Még annyit sem tudtok, hogy azt válaszoljátok, hogy oké, amikor mondok nektek valamit?

Meglepődtem, amikor Lee óvónői említették, hogy milyen csodálatosan viselkedik. Nem tudtam elképzelni, hogy a betöretlen utódaimról bárki is ilyet állíthasson. Később rájöttem, hogy ez a kommunikációs ciklusa miatt volt lehetséges. Természetes volt számára, hogy rendben-t mondjon, amikor mondtak neki valamit, és köszönöm-öt válaszoljon, amikor kapott valamit.

Addig nem becsültem eléggé a nyugtázás hiányát, amíg Paul egy nap, hetedik osztályosan fellelkesülve jött haza. Az angolórája után – mesélte – a tanárnő visszahívta az asztalához. Paul, ma három ötöst írok be neked a naplóba. Paul erre zavarba jött, ugyanis egyáltalán nem volt könnyű ettől a tanártól ötöst szerezni. Ma három alkalommal – amikor szétosztottam a könyveket, amikor visszaadtam a házi feladatokat és amikor jó hétvégét kívántam nektek – te voltál az egyetlen, aki megköszönte.

Nagyon megsajnáltam ezt a tanárnőt, ugyanis teljesen ki lehetett éhezve arra, hogy az erőfeszítéseit nyugtázzák.

Azóta sem felejtettem el, hogy a környezetemben úgy tudok valakit a legjobban segíteni, ha a segítségüket, a támogatásukat vagy egyszerűen a rendszeresen végzett munkájukat megköszönöm. Valójában ezek a fárasztó rutinmunkák azok, amelyek esetében a leginkább szükségünk van a nyugtázásra.

Ha háziasszony vagy, akkor képzeld el, hogy mennyire jólesne, ha valaki megköszönné az összes ételt, amit megfőztél, a több ezernyi edényt, amit elmosogattál (most inkább ne firtassuk a pontos számot), a ruhákat, amiket elmostál és az orrokat, amiket megtöröltél. Ugye.

Ha férj vagy, akkor valószínűleg nem zavarna, ha megmondanák, hogy mennyire jó is az, hogy ennyit dolgozol a családodért, ilyen sok mérföldet vezettél, ennyi füvet lenyírtál ilyen sok elromlott kütyüt megjavítottál és hogy ennyi fizetésről lemondtál.

Senkit sem zavarna, ha valaki észrevenni, hogy az életnek nevezett bonyolult felépítmény egyik kis sarkát mi tartjuk meg.

A gyermekek már kiskoruktól kezdve segíteni akarnak és szeretik, ha ezért őket elismerik. Így amikor egy kis kétéves három összenyomott pitypangot és földigilisztát ad neked, akkor ezt az ajándékot ugyanolyan udvariasan kell megköszönnöd, mintha egy királytól egy tucat orchideát kaptál volna.

3. "Ő ütött először" Ruth Minshull: Csodák reggelire 5. Mit kommunikáljunk?