6. fejezet
Probléma, vagy a probléma megoldója?
Paul beszaladt a házba. Anyu, megengeded, hogy Jerry-t orrba vágjam?
Nem
, válaszoltam. Mi a baj?
Erre egy hosszú és bonyolult történetet adott elő Jerry tetteiről. A fiú Paul egyik ellensége volt. Később Pault rávettem arra, hogy minden kapcsolatot szakítson meg vele. Ekkor viszont még fejest ugrottam a zavarosba és megpróbáltam a Jerry-vel kapcsolatos nehézségeit megoldani. Többfajta tervet javasoltam, ő pedig mindegyiket leszólta vagy kinevette. Végül elkezdtem gyanakodni és megkérdeztem: Várj egy percet! Pontosan mi is a probléma?
Az engedélyedet kérem arra, hogy orrba vágjam, ugyanis megérdemelte.
Nem akarod vele rendbe hozni a problémáidat?
Nem, csak be akarok húzni neki egyet.
Oké, most már értem. A válaszom
nem
, nem engedem meg, hogy behúzz neki. Ez érthető?
Ebből az esetből rengeteg hasznos dolgot megtanultam. Először is, mielőtt valakinek megpróbálsz segíteni, jöjj rá, hogy pontosan mi is a problémája. Ezentúl hasznos megtudni, hogy csak egy elfogadható megoldás
létezik-e, ez ugyanis egy reaktív megoldás lesz. Ez azt jelenti, hogy nem az összes résztvevő számára lehető legjobb megoldás foglalkoztatja őket. Valakit orrba vágni reaktív megoldás.
Továbbá arról is érdemes megbizonyosodni, hogy az illető tényleg meg szeretne-e szabadulni a problémától. Lehet, hogy beszél róla, de nem kéri a segítséged. Ha máshogy gondolod, akkor egy körfűrészbe ütöd az orrodat.
Annak, hogy valaki ragaszkodik egy problémához, számos oka lehet. Lehet, hogy az életében túl kevés problémája van, vagy valamilyen aberrált célja miatt van rá szüksége (mert annak segítségével nem kell iskolába vagy dolgozni mennie). Talán valamilyen befejezetlen kommunikáció vezetett a problémához (és egy levél, egy kérdés vagy egy telefonhívás helyrehozna mindent). Esetleg ha valamilyen ártó tettet követett el egy terület vagy valaki más ellen, akkor azon a területen vagy azzal a személlyel szemben problémái lesznek.
Amikor valaki elmondja a problémáját, ne feledkezz meg az egyszerű nyugtázás hatalmáról.
A tizenéves lány azt mondja: Azt hiszem, nem megyek el a buliba, ugyanis félek, hogy senki sem kér fel táncolni.
Itt kell azt mondanod, hogy oké
.
Ez lehet, hogy a probléma végét jelenti. Elmondta a reaktív megoldását: nem fog táncolni.
Egy egyszerű nyugtázás segíthet neki abban, hogy ennek a megoldásnak a ciklusát befejezze, és többet érhet, mint egy tucat bátorítás.
Miután a kelepcék némelyikét már felismertem, néhány ravasz módszert eszeltem ki arra az esetre, ha a fiúk valamilyen problémával jelentkeznek. Néha egy egyszerű oké
elég volt. Ha mégsem, akkor félig gúnyosan megkérdeztem, hogy Van ennek a problémának valami célja?
vagy Biztos, hogy meg akarod oldani a problémádat? Semmilyen értékes dologtól nem akarlak megfosztani.
Ők pedig hamarosan megértették a finom célozgatásaimat, és csak akkor meséltek a problémáikról, ha tényleg segítséget kértek hozzá.
Nyolcadikos korában egy napon Paul azt mondta: van egy problémám és szeretném megoldani.
Rendben. Mi az?
Ő pedig elmesélte, hogy az egyik tanáruk folyamatosan bosszankodott, mert ahogy kilépett a teremből, néhány osztálytársa éktelen lármát csapott. Ennek megoldásaként a tanár az egész osztályt extra feladatokkal büntette. Ezt azzal magyarázta, hogy a rendetlenkedők majd meg fogják sajnálni az igazságtalanul többletmunkához jutott többi tanulót és így maguktól is megjavulnak.
Paullal mindketten tudtuk, hogy a tanár feltételezése nem működőképes, és nyilvánvaló volt, hogy a helyzet kezelése több kommunikációt igényelt. Viszont
– mondta Paul – nem akarom, hogy úgy hangozzék, mintha a tanárnál többet tudnék.
Megkértem Pault, hogy találjon olyan dolgokat, amiket a tanárnak hajlandó lenne elmondani. Végül sikerült egy neki tetsző tervet kitalálnia. A szobájába ment és felvázolt egy kérelmet, amelyen azt javasolta, hogy a békés tanulóknak a terem egyik oldalába kell ülnie, a rendetleneknek meg a másikba. Extra feladatokat csak a hangoskodóknak kellene adni. A jó oldalon
lévő tanulók irányítanák ezt az egész rendszert, és szavaznák át a saját oldalukra azokat a rossz oldalon
lévőket, akiknek a viselkedése fejlődést mutat.
A következő napon Paulnak sikerült néhány támogatótól aláírást szerezni és ezt az oktatónak is bemutatta. A tanár meglepődött Paul kezdeményezőkészségén. Beszélgetés közben Paul alkalmat talált arra, hogy elmondja: Tudja, azok a fickók szerintem nem igazán bánják, hogy nekünk is extra feladatokat kell végeznünk. Ők nem így gondolkodnak.
Egy pillanatnyi gondolkodás után a tanár azt felelte: Igaz. Ebben igazad van.
Az oktató annyira elégedett volt Paul érvelésével és erőfeszítésével, hogy a tömeges büntetési módszereivel azonnal felhagyott. Noha a kettéosztott osztálytermes elképzelést soha nem vezette be, a gyermekeket sokkal hatékonyabban kezdte el kezelni. Paul számára a probléma megoldódott.
Ezzel én is elégedett voltam. Miközben az osztály többi része az őket ért igazságtalanság miatt háborgott, Paul volt az egyetlen, aki úgy gondolta, hogy a helyzetet rendbe lehet hozni és aki ennek érdekében lépéseket is tett.
Ha olyan valakin szeretnél segíteni, akinek nagyon kevés problémája van, akkor a biztos kudarccal kacérkodsz. Az emberi természetnek része az, hogy problémákra van szüksége. Ez teszi érdekessé a létezést, nélküle minden sokkal üresebb lenne.
Egyszer egy magányos nő szomszédságában laktam. A férje nagyon sokat dolgozott, nem voltak gyerekeik és kevés dolog kötötte le a figyelmét. Egy nap egy kutyájával kapcsolatos problémát kezdett el hosszasan fejtegetni. Végül amikor egy olyan javaslatot tettem, ami egyből megoldotta volna a problémáját, kifakadt: Ezt egyáltalán nem érted!
Igaza volt, tényleg nem értettem. Noha nekem semmilyen kutyával kapcsolatos problémára nem volt szükségem, neki volt. El akartam venni az egyik problémáját, miközben neki már így is túl kevés volt.
Mindenki lelki egészsége számára létfontosságú, hogy a megfelelő számú problémával rendelkezzen. Valaki egyszer azt mondta, hogy ha egy munkát el akarsz végeztetni, egy elfoglalt embernek add oda. Ha a munkát olyan valakinek adod oda, akinek túl kevés tennivalója van, akkor azt elfogadja, majd aggodalmaskodni és akadékoskodni fog, felnagyítja a benne rejlő nehézségeket és vonakodik elvégezni. Vagy lehet, hogy soha nem fog nekilátni.
Létfontosságú, hogy a kicsiknek a mozgásigényüket kielégítő mennyiségű elfoglaltságot nyújtsunk. A szcientológiában a randomitás
szót szoktuk használni arra, hogy személy környezetében található véletlenszerű események mennyiségét leírjuk.
Mennyi be nem tervezett munka keletkezik egy nap? Mennyi további levelet kell még megírni? Mennyi váratlan telefonhívást vagy látogatást kell kezelni? Ezeknek az összege adja ki az adott nap randomitását.
Egyszer Paulnak elmagyaráztam a randomitást, megmagyaráztam neki, hogy a plusz randomitás
azt jelenti, hogy több minden történik, mint amit valaki képes kezelni vagy elviselni. A mínusz randomitás
egy olyan állapot, amikor túl kevés dolog történik ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésed. Az optimális randomitás
pedig pont az a mennyiség, amitől az élet élvezetessé válik.
Az optimális randomitás személyről személyre változik. Amikor valakit az tesz boldoggá, hogy rengeteg dolgot kell kezelnie (mint egy telefonközpontosnak), annak a bonyolultsága valaki mást teljesen összetörhet.
Egy nap éppen készítettem az ebédet, olvastam a receptet, fél szemmel a húst figyeltem, közben pedig a fiúkkal beszélgettem. Ekkor megcsörrent a telefon és az újságkihordó hívott, hogy szeretné beszedni az előfizetések díját. Ekkor azt mondtam, hogy Na ez …
… a plusz randomitás.
fejezte be Paul.
Sokkal több hangsúlyt fektettem arra, hogy Paulnak a mínusz randomitás problémáit kifejtsem, ugyanis a fiatalok leginkább ezzel futnak össze:
Például tegyük fel, hogy a fiúkkal ültök és nincs semmi dolgotok. Unatkoztok, ti pedig nem szerettek unatkozni, ugye? Így kerestek valami tennivalót. Ha ezt képesek vagytok analitikusan kezelni, akkor valami építő jellegűt és szórakoztatót fogtok találni. Ha pedig reaktívan álltok neki, akkor addig fogtok valakit bosszantani és zaklatni, amíg egyikőtök fel nem dühödik és össze nem vesztek, és még az is lehet, hogy valaki megsérül. Így az unalomból felfelé és lefelé is továbbmehettek, de mindkét esetben a mínusz randomitás problémáját próbáljátok megoldani.
Néhány nappal később hallottam, ahogy ezt az elméletet a barátaival alkalmazta a gyakorlatban. Monopolyt játszottak, amikor a játék kezdett unalmas lenni, a fiúk pedig kezdtek eldurvulni. Amikor ezt Paul észrevette, azt mondta: Rendben fiúk, ezt fejezzük be, inkább menjünk építsük tovább az erődünket.
Ha olyannal találkozol, aki mindig elfoglalt és elkésik, tudhatod, hogy a plusz randomitás állapotában van és általánosságban elmondható róla, hogy nem túl hatékony. Több mindent vállal el, mint amennyit kezelni képes, és így képtelen elvégezni a munkáját vagy rendbe hozni a környezetét.
A túl kevés tennivalóval rendelkező személy gyakran választ reaktív megoldásokat. Kisebb testi problémák miatt panaszkodik, nagyra fújja a kis dolgokat vagy a környezetében próbál bajt keverni. Ezt a viselkedést lehet tapasztalni az unatkozó háziasszonynál, az unalmas munkával rendelkező férfinál vagy a tétlen kisgyereknél.
Néhány tinédzser lustának tűnik, elhanyagolják a házi feladatukat vagy a házimunkát. Gyakran nincs annyi tennivalójuk, amennyitől célokat tudnának maguk elé tűzni.
Emlékszek arra, hogy egy tinédzser egy tanfolyamra járva minden héten több órát töltött a központunkban. Hamarosan azért, hogy néhány feladatot segítsen elvégezni, még többször is bejött hozzánk. Egy nap a fiú anyja az mondta: Vicces, de már nem kell Billel azon küzdenünk, hogy valamit elvégezzen. Elfoglaltabb, mint eddig bármikor, de minden nap iskola után egyből megcsinálja a házi feladatát és a ház körüli munkákban is sokkal szívesebben segít.
Azokat a fiatal fiúkat és lányokat soha nem sajnáltam, akiknek dolgozniuk kellett, csak azokat, akiknek semmi tennivalójuk nem akadt. Az elméje épségének megőrzése érdekében a gyermekeknek elegendő elfoglaltságot kell találni. Soha ne foszd meg a munkához és a hozzájáruláshoz való jogától.
A szülőknek is az optimális randomitás elérése köré kell szervezni az életüket. Ha túlzottan elfoglaltak, akkor a gyermekeikkel és a többi feladatukkal sem tudnak foglalkozni. Ha nem elég elfoglaltak, akkor a gyermekeikkel túlzottan hajszálhasogatók és kritikusak lesznek. (Mary, nem kellene Perryvel találkoznod.
Mary, ne piszkáld a körmöd.
Mary, nem ülsz rendesen a székben.
) Ez ugyanis egy problémák létrehozására irányló próbálkozás egy olyan környezetben, amelyben túl kevés létezik.
Paul a randomitás-problémákat nagyon könnyen megtanulta felismerni.
Egy nap az egyik közelben lakó háziasszony valami kisebb vétkükért szidta meg Pault és barátait. Az egyik barátja azt kérdezte, hogy Mi a baja annak a vén szatyornak?
Paul válasz az volt, hogy Ó, csak a mínusz randomitástól szenved.
Az mi, valami új betegség?
Nem, hanem a problémák hiánya. Nincs elég tennivalója.
⇐ 5. Mit kommunikáljunk? | ⇑ Ruth Minshull: Csodák reggelire | ⇒ 7. Biztonságos a gyermek számára az, ha valamit elmond neked? |